11.fejezet:El sem hiszem

Sziasztok!Siettem a következő résszel ahogy tudtam.Nem jönnek a komik,pedig nagyon érdekel a véleményetek. Üdv:Amy♥:)!

-Hogyan kezdesz rám nézni?
Matt nem szólalt meg csak rázta a fejét,én megszorítottam a kezét.Rá nézett a kezeinkre és egy pillanatra megjelent egy aprócska mosoly az arcán.Aztán szomorúan rám nézett.
-Talán..izé..Vedd úgy,hogy nem mondtam semmit-kezdett bele beszédébe.-Ömm..hazakísérlek.
-Matt..hogyan kezdesz rám nézni?-néztem mélyen a szemébe,először nem szólalt meg aztán megszorította a kezemet és szólásra nyitotta a száját.
-Már nem annyira barátként és ez rossz.Mert te csak barátként tekintesz rám-mondta és végig a kezemet szorította.
-És ezt te honnan tudod?
-Én csak reméltem,hogy nem csak én érzek így.Éjjel-nappal panaszkodtam Tylernak-mondta volna tovább de félbeszakítottam.
-Csak éppen akkor nem,amikor én panaszkodtam.Szóval innen szedte,hogy össze fogunk jönni-most raktam össze magamban a kirakót.
-Szóval te sem barátként nézel rám?-kérdezte Matt és a szemében megjelent egy aprócska remény.
Nagyon örültem,hogy elmondta és hogy esetleg tényleg alkothatunk egy párt.Mert már csak napok kérdése és visszafordíthatatlanul beleszeretek.Csak ráztam a fejem.
-És akkor esetleg lehet köztünk valami?-kérdezte még mindig nagyon szomorúan nézett rám.
-Igen-válaszoltam röviden.-Bízzuk az időre.
Végre Matt is mosolygott.
-El sem tudod képzelni mennyire boldog vagyok-mondta Matt.
-Ugyanazt érezzük-mosolyogtam rá.
Mattel még beszéltünk egy keveset,de nem igazán beszéltünk kettőnkről.Csak általános témákról,az is szóba jött,hogy Tyler furcsán viselkedik.Azután Matt hazakísért,miután Matt elindult az otthona felé,én ahelyett,hogy bementem volna még el mentem sétálni.Talán ez volt életem legrosszabb döntése.

A fejem elviselhetetlenül fáj,egy székhez vagyok hozzá kötözve.És az egyetlen amire emlékszem,hogy fejbe vernek és valamit mondanak.De ki tudna ilyenre vetemedni?Székhez kötözni valakit?Leütni?Ki rabolna el?Az agyamban nem kellett sokáig kutatnom a válasz után.Egyből rájöttem,hogy az egyetlen ember aki ilyenre vetemedik,az nem lehet más csak Katherine.Próbáltam kiszabadulni,de lehetetlen volt,erősen hozzá voltam kötözve a székhez és,ha jobban mocorgok akkor eldőltem volna,nem volt stabil a szék.Próbáltam körbenézni,feltérképezni hol is lehetek.Hiába volt koromsötét,ami először szemet szúrt,hogy a cuccaim körülbelül két méterre hevertek tőlem.Kivágódott az ajtó és Katherine lépdelt be rajta.Háromszor körbe sétált és közben végig bámult.A tekintetünk többször is találkozott.
-Mit akarsz tőlem?-sziszegtem.
-Csak szórakozok.A kis barátaidnak fáj,hogy elraboltalak és ha nekik fáj akkor én boldog vagyok.Ja és a kis Matt hogy össze lehet törve-nevetett.
-Engedj el-sziszegtem.
-Majd megkeresnek a kis barátaid.De én nem foglak elengedni.Ja és most megyek el,kiabálj nyugodtan senki nem fog meghallani-nevetett,ezután kiment a szobából.
Annyira dühös voltam.Meg tudnám ölni.Megpróbáltam kiszabadítani a kezeim és már majdnem sikerült,amikor el kezdett csörögni a telefonom.Még gyorsabban kezdtem el mozogni,pár másodperc múlva a kezeim szabadok voltak.A kötéltől nagyon vörösek voltak és fájtak is.A lábamról is sikerült leszedni a kötelet.Odarohantam a cuccaimhoz,kihalásztam a telefont a táskámból.Nem fogadott hívások sokasága várt Mattől.Fel akartam hívni,de a mobilom abban a percben lemerült.Basszus ilyen nincs.Nem tudtam hol vagyok, a mobilom lemerült és sötét is volt.El kezdtem kutatni a táskámban hátha találok valami olyat,amivel világíthatok.Volt ott minden.Szó szerint minden.A lemerült telefonom,egy üveg verbéna,egy magazin egy szájfény,szempillaspirál.Szóval olyan dolgok sokasága amivel nem lehet világítani.Mert azt kétlem,hogy a verbénával lehetne.Ezentúl zseblámpát fogok a táskámban hordani.Felkaptam a táskám és elindultam az ajtóhoz.Elhatároztam,hogy tök mindegy hogy hova hozott én innen el fogok menekülni.Az ajtó nem volt bezárva,ezért könnyen kijutottam.A sötétben ki tudtam venni,hogy nem messze tőlem egy korlát van,szóval csak le kell verekednem magam a lépcsőn aztán kitalálnom,hogy merre van az ajtó és a házból már kijutottam.Aztán már csak haza kell jutnom.Valahogy le sikerült másznom a lépcsőn.Amint leértem lépéseket hallottam a padlón és pár  másodperc múlva éles fájdalmat éreztem a fejemben,a hátamban.Katherine visszajött és falhoz vágott.Próbáltam magam tartani,de alig bírtam állni a lábaimon,de egyenlőre csak arra tudtam gondolni,hogy ki fogok innen jutni.Tettem egy lépést előre,de rosszul tettem,mert Katherine újra a falhoz vágott.
-Ennyire rossz a társaságom,hogy elmenekülnek tőlem az emberek?-kérdezte.
-Erre válaszoljak?-sziszegtem.
-Jaj nem kell.
A fejemet a falhoz szorította a hajamat lesöpörte a nyakamról,mire rájöttem,hogy inni akar belőlem,addigra már belém harapott.Rettenetesen fájt annyira gyengének éreztem magam.Úgy éreztem,hogy innen már nem juthatok ki.Mit érek én a 17 évemmel egy több száz éves vámpírral szemben?Egyszer csak megszűnt a szúrás és a szorítás és egy hatalmas puffanást hallottam.Már nem tudtam magam tartani és előre estem volna,de valaki elkapott.
-Liza minden rendben lesz-hallottam Stefan hangját.-Úristen te vérzel.Damon segíts.
-Stefan erős vagy.Nem fogod bántani.Nekem most el kell intéznem egy őrültet-hallottam Damont.
Stefan felemelt engem és elindult velem.Azért figyeltem merre haladunk.Stefan a kocsija felé vitt.Stefan lefektetett a hátsó ülésre és beszállt előre.
-Amint elhagytuk ezt a környéket,bekötözöm a sebet-mondta és beindította a kocsit.
-Hogy találtatok rám?-kérdeztem és felültem,néztem a visszapillantó tükörbe és láttam,hogy Stefan arca eltorzul,aztán újra normális lesz és ez többször megismétlődött.
-Bonnie segített-egyik kezével a kormányt fogta a másikkal pedig valamit felém nyújtott.-Ezt szorítsd a sebre és húzódj el olyan messzire tőlem amennyire csak tudsz!
Én szót fogadtam neki.Pár perc múlva lefékezett.Kiszállt a kocsiból és beszállt mellém.
-Bekötözöm a harapását,de nem csak a harapás vérzik.
Felhúzta a bőrkabátom ujját és szinte ömlött a vér a kezemből.Leszedte rólam a véres kabátomat.Gondosan bekötözte a sérüléseimet és adott valami fájdalomcsillapítót.Stefan kiszállt a kocsiból figyelte Damont,vagyis várta én pedig pihentem.Nem is tudtam volna lábra állni.Halk beszédre lettem figyelmes,kinéztem az ablakon és láttam,hogy Damon és Stefan beszélgetnek és közben engem néznek.Mikor észrevették,hogy nézem  őket rám mosolyogtak és Damon elindult a kocsi felé.
-Jól vagy?
-Úgy nézek ki?-próbáltam egy vigyort erőltetni,de rá kellett jönnöm,hogy az még nem fog menni.
Damon levette a kabátját és felém nyújtotta.
-Hogy ne fázz-miközben beszélt,Stefan beszállt a kocsiba.
Rám terítette a kabátját és ő is beszállt a kocsiba.
-Elena?
-Nem tudja-válaszolt röviden Damon.
-Így a jobb.Bonnie segített,Elena úgy tudja,hogy Katherine megjelent nálad délelőtt és aztán miután eljöttél Mattől,hozzánk jöttél.Mert megijeszt Katherine felbukkanása-folytatta Stefan.
-Egyre furább vagy nekem Stefan.Azt hittem nem tudsz beszélni.Áruljátok már el,hogy ez kinek a fejéből maradt ki.
Damon el nevette magát.
-Az enyémből-mondta Stefan.
-Úristen.Ki vagy te?-kérdeztem.
-Ne beszélj.Ne mocorogj.Nem vagy olyan állapotban-szólt rám Stefan.
-Visszatértél-nevettem,de még ez is fájdalmat okozott.
-És ha holnap meglát Elena akkor mit mondunk neki?
-Úgy érzem nem hallgatsz rám-mérgelődött Stefan.
-Nem fog meglátni.Mert te úgyis elakarsz menni dolgozni.Szóval délelőtt én lógok a nyakadon,délután meg Stefan,ha esetleg a lovagod megjelenne nehogy félre értsen valamit-beszél Damon.
-De véres ruhában fogok dolgozni vagy esetleg te ruhádban?-kérdeztem.
-Hátul a kocsiban vannak cuccaid-mondta Stefan.
-Milyen felkészült vagy-nevettem.
-Kérlek Liza ne beszélj többet,de ne is nevess-szólt rám Damon.
Körülbelül fél óra múlva megállt az autó.A fiúk kiszálltak és Damon bevitt a házba.Stefan pedig hozta a cuccaim.
-Hoztam a töltődet,mert Matt nem tudott elérni-mondta Stefan.
-Te beszéltél Mattel?
-Mondtam,hogy elaludtál ő pedig megkért,hogy szóljak,hogy szeretne veled találkozni holnap.Ezért elrendeztem neked egy találkozót délutánra amikor már velem leszel-magyarázta Stefan.
-Jaj milyen aranyos fiú vagy-lépett be Damon a nappaliba és gúnyosan vigyorgott Stefanra.
-Stefan én mindent köszönök.Én eddig azt hittem,hogy csak eltűrsz és nem vallottam be magamnak se,hogy kedvellek.Jó barát vagy-mosolyogtam és megöleltem a mellettem üldögélő Stefant,aztán belenyilallt a fájdalom a kezembe-Áááá.
-Mi történt?-kérdezte és elengedett.
-Kicsit a karom fáj még-mondtam.
-Az még fog is egy darabig.
Elnyomott az álom,de akárhányszor éjjel felébredtem a két srác szemben ültek és engem néztek közben valamit iszogattak és beszéltek.Remek,hogy még aludni se hagynak.Ezek sosem fáradnak el?