2013. július 15., hétfő

14.fejezet:Mi jön még?

Sziasztok!Nem lesz ,,Mi lenne ha?"..Az előző résszel nem voltam megelégedve,szóval igyekeztem a következőt jól megírni.Sajnálom,hogy eddig nem jöttek részek,szégyellem érte magam,méghozzá nagyon.Sok minden volt mostanában,és nagyon tartalmas volt a nyár első pár hete,de most igyekezni fogok.Puszi:Amy:) 



Másnap reggel Stefan ébresztett fel és elvitt a munkahelyemre.A délelőtt folyamán szórakoztatott,vicceket mesélt és próbálta velem elfeledtetni a Katherines dolgokat.Hálás voltam érte,hogy megpróbálja.Elena is megjelent köreinkben,pár ruhát szeretett volna venni magának.Furcsábbnál furcsább,színesebbnél színesebb ruhaösszeállításokban lépett ki a próbafülkéből, ennek ellenére talált magának ruhákat.Mrs Moore elengedett délutánra,mert szerinte keményem dolgozok.Az ebéd Elenáékkal eszembe juttatta a régi időket otthon az ikrekkel.Ebéd után Tyler várt a közeli parkban,valamit el akart nekem mondani,valami fontosat,amit csak nekem mondhat el.Zaklatott volt,méghozzá nagyon.Ez már rosszul kezdődik,ha Tyler ilyen akkor nem kis dolog van a háttérben.A parkon keresztül mentem,közben az MP3-am hallgattam.Napok óta először fordul elő,hogy senki nem lóg a nyakamon,de ez szerintem most fordul elő,először és utoljára.

Tyler a park végében ült egy padon és dobolt rajta,nagyon elvolt gondolkozva,többször kellett szólongatnom,hogy egyáltalán felfigyeljen rám.El akart vinni minél messzebb a várostól,csak azt is elmagyarázhatta volna,hogy minek ekkora felhajtás egy beszélgetésnek.Mikor kinéztem az ablakon,már kifelé tartott a városból.Gondolom oda visz,ahova múltkor is.A mellettünk elsuhanó fák erősítették a gyanúmat.Tyler betért az ismerős földes útra.
-Tyler,elmeséled,hogy minek hoztál ide?Mi az amit a városban nem lehet elmondani?!-szálltam ki a kocsiból és egyenesen felé vettem az irányt.
-Nem tudom.Hülyének fogsz nézni-mászkált össze-vissza körülöttem.
-Tyler,egy vámpírokkal teli...-kezdtem bele,de mikor rá néztem és megláttam a döbbent arcát a számhoz kaptam.Hogy lehetek ennyire hülye?!
-Mit mondtál?-kérdezte kikerekedett szemekkel.
-Semmit-intettem és elkezdtem bámulni a fákat.
Tyler pár lépést közelebb jött hozzám és mélyen a szemembe nézett:
-Te tudsz a vámpírokról.Tudhattam volna hiszen a Salvatorekkal lógsz.Te vagy a kétlábon járó vérbankjuk.
-Tyler,-kezdtem bele,de leintett.
-Liza,én nem hiszem el.Korábban is rájöhettem volna,hogy te esetleg tudsz erről.Túl kedves voltál velem,a fene tudta miért.De ugye nem bántottak?-a hangjában aggodalmat véltem felfedezni.
-Próbálnak rám vigyázni,soha nem bántottak.És nem azért voltam veled kedves,hogy nyomozzak,nem tudom mi után.Én egyszerűen kedveltelek,amit senki nem néz jó szemmel.De mit szerettél volna?-próbáltam megnyugtatni.
-Nem tudom,hogyan kezdjek bele-rázta a fejét,mellé léptem és a vállára tettem a kezem.
-Figyelj,egy vámpírokkal teli városban élünk.Nem tudsz olyat mondani,ami őrültség,már nem tudsz meglepést okozni-biztatóan rá mosolyogtam.
-Liza,nem hiszem el!Ez egy őrültség,én nem lehetek az!-kiabált. 
-Tyler!Nyugodj le!Kérlek!Mond el!Itt vagyok! Meghallgatlak!Itt vagyok,azért vagyok itt-próbáltam lenyugtatni,végül is sikerült,leült egy fa alá arcát kezeibe temette.-Mi a baj?
-Nem hiszem el,én nem lehetek egy ilyen szörnyeteg-rázta a fejét.-Nem,én nem.
-Tyler,így nem tudok segíteni.
-Vérfarkasnak születtem-bökte ki végül,tévedtem mégis tud még meglepést okozni,igyekeztem természetesen viselkedni,pedig rettentően meglepett.
-Micsoda?-furcsálltam a helyzetet,én semmit furcsát nem vettem észre Tyleren azonkívül,hogy nagyon erős és hamar ideges lesz.Az egyetlen normális Mystic Falls-i barátom,se normális.
-Találtam egy naplót,Mason is beszélt valamiről.Liza,én egy szörnyeteg vagyok. 
Órákig beszélgettünk.Szerintem sikerült megnyugtatni.A beszélgetés végére beletörődött,hogy teliholdkor farkassá változik,másban nem is nagyon mutatkozik meg ez a vele született valami.
Tyler visszavitt Mystic Fallsba.Csak az nem fért a fejébe,hogy miért kell a Salvatore testvérekkel élnem egy fedél alatt.Többször türelmesen elmagyaráztam,mikor már az ötödik érvelést fejeztem be,beletörődött,de nem mondom,hogy tetszett neki.

Mikor beléptem a Salvatore házba furcsa érzés fogott el.Háromszor szólítottam Damont,de nem reagált.Elindultam a nappali felé,Damon hirtelen az ajtóban elém állt,véres(?) kézzel.Kikerültem és bementem a nappaliba,a szoba közepén Mason Lockwood élettelen teste egy székhez volt kötözve,mellkasán egy hatalmas lyuk tátongott.
-Damon,te mégis mit műveltél?-kiabálta rá.
-Liza,nyugodj meg!-a kezét felém nyújtotta.
-Hozzám ne érj!-kirohantam a házból.
Nem tudom meddig futottam és hova,csak minél messzebb akartam tudni magam Damon Salvatoretól.Nem kedveltem Masont,de ezt azért nem érdemelte még ő sem.Miért kell megölni?Miért nem lehet normálisan beszélgetni?Elegem volt mindenkiből,legszívesebben hazamentem volna,ott soha semmi gond nem volt. Elhagyott és ismeretlen környéken voltam már,megpróbáltam visszatalálni a Grillig és azon imádkoztam,hogy semmiképp se találkozzak Katherinevel.

Igyekeztem minél messzebb ülni a bejárattól és a kíváncsiskodó szemektől,senkihez nem volt kedvem,nem akartam,hogy bárki lásson,beszéljen hozzám.Talán fél órája lehettem ott,amikor Damon belépett a Grillbe és természetesen engem szúrt ki elsőnek.Ő az utolsó ember akivel beszélgetni szeretnék.
-Liza már az egész városban kerestelek,nem gondoltam volna,hogy itt vagy-beszélt hozzám,hiába próbált úgy viselkedni,mintha mi sem történt volna.
Már megbántam,hogy ideköltöztem,maradhattam volna otthon,és akkor soha nem tudok a természetfeletti lényekről,nem lenne veszélyben az életem minden percben.Még ha a világ legunalmasabb városában élnék is legalább mindig biztonságban lennék.